S.Éva
Isten
Sokáig azt hittem, az vagy, amit tanítottak rólad.
Néha úgy éreztem, gyűlölöd az embert, s mint dióról a héjat, úgy hántanád le róla mindazt, ami földivé, emberré teszi.
Úgy tűnik, minden vallás, filozófia azt tanítja, hogy valami tévedés történt, s a cél az, hogy utunk végén ne maradjon semmi anyagi bennünk, hisz lelkünk a legfontosabb.
Nem látom értelmét ennek, Uram.
Ha így van, akkor ne teremtettél volna. Hagytad volna érintetlenül lelkünket, a , az istenit- s akkor már eleve olyanok lennénk, amilyeneknek -sokak szerint- megálmodtál minket.
Ez, így, nem más, mint szadizmus. Miért lenne az a cél, hogy megszabaduljunk az emberitől, az érzelmektől, a vágyaktól,attól, hogy néha tévedjünk... szóval éljünk?
Nem akarhatod ezt. Kitolás.
Mi lesz velem itt a földön, ha ”megvilágosodom”, s uralkodom vágyaimon, életemen, s megszabadulok mindentől, ami anyagi, földi, EMBERI. Miért is lennék angyalivá? Hol maradna a fájó csoda, az öröm, a könny, a szerelem, s még annyi minden? Hogy tudnám élvezni az arcomat cirógató napsugarat, vagy a bizsergető vágyat, ha közben arra gondolok, hogy az nem „ én „ vagyok, csak egy tok, amibe be van zárva a „magasztos” lelkem?
Nem tudom, mi a cél.
Nem akarom levetni a burkot.
Botlottam. Sokszor.
De nem cserélnék egyetlen angyaloddal sem.
Szerintem ők szívesen odaadnák halhatatlanságuk egy kis emberéletért itt, ezen a mocskos, szennyes földön- csak azért, , hogy érezzék, ahogy talpuk belefúródik a homokba, borzolja hajukat a szél, vagy szeresse őket a kedves....
melyik az út, Isten?
Tudom, nem válaszolsz. Nekünk kéne megtalálni, s szemedbe nézve szelíden mosolyogni.
Én tudom.
Szerintem csak annyi, hogy emberként élve megőrizzük lelkünkben a szikrányi istenlelket. Ha nem hull ki a rosta likán, akkor talán nem kell arcunkat eltakarva Elődbe állnunk, hanem lehet, hogy egymás mellett sétálunk egyet megtalált Kertedben.
G.Erika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése