Az emberek és az állatok

Hűvös reggelre ébredt az erdő. Leesett az első hó. Legszívesebben minden

állat otthon ült volna, mégis az erdei ösvényeken rengetek friss lábnyom

árulkodott arról, hogy valami készül. A nyomok egy nagyobb tisztás fele

vezettek. Itt gyülekeztek az állatok, rendkívül fontos megbeszélni valójuk

akadt. A téma az ember. Nyolc óra tájban, már egy tűt sem lehetett volna

leejteni, benépesedett a tisztás. Megérkezett az állatok királya az

oroszlán. Elbődült, ezzel jelezte, kezdődhet az értekezlet. Fél szemmel

megnézte a jegyző a helyén van-e. Medve úr készen állt kezében ott volt a

toll, a papír meg a pecsét.

- Kedves barátaim - kezdte el az oroszlán a beszédét, - mint tudjátok azért

gyűltünk ma itt össze, mert az utóbbi időben rengeteg panasz érkezett

hozzánk, az emberről. Ezek közül néhányat meg is hallgatunk. Tessék, akinek

panasza van, jöjjön ide előre, mutatkozzon be és mondja el.

Elsőnek a varjú érkezett, meghajolt az oroszlán előtt, majd beszélni

kezdett:

- Varjú Péter vagyok, a panaszom a következő. Úgy-e tudjátok, mi varjak

szeretünk csoportokban repülni, csattogtatjuk szárnyainkat, hangoskodunk, és

mint minden élőlény, amely táplálkozik, megszabadulunk a feleslegtől. Igen

ám de egyre kevesebb a hely ahol kedvünkre hancúrozhatunk, s ez az embernek

köszönhető. Kedvenc játszóhelyünk ugyanis a városok parkjainak fái közt van,

közel van egy játszótér is, ahol gyerekek játszanak. Ezt is szeretjük nézni.

Igen ám, de egy ideje, megjelennek fehér ruhába öltözött emberek, hatalmas

zajt csapnak kereplőkkel, dudákkal, ha kell légpuskával is lőnek, csakhogy

elzavarjanak. Nem tudom mi a bajuk velünk, hiszen zajongani ők is szoktak,

sokkal erőssebben, mint mi, gondolom ők is megszabadulnak evés után a

feleslegtől, s az trágyázza ráadásul az anyaföldet. Elismerem, néha esik

rossz helyre kaka, de humorérzékük is lehetne, sőt örülhetnének, hiszen ők

találták ki, ha emberi ürülékbe lépnek, szerencsét hoz. S ez az állatira nem

érvényes?

A varjú után, az őz érkezett.

- Őz János a nevem. Mi is csoportokban élünk, szeretünk szabadon szaladgálni

az erdőben, réteken. Csak szomorúan tapasztaljuk, egyre kevesebb az erdő,

fakivágástól hangos nap, mint nap. S ez nem elég egyre többen vadásznak

ránk, eresztenek ránk vérengző kutyákat. Még elnézem, ha egy őzgidát,

lelőnek, s tudom olyan család asztalára kerül, ahol három éhes gyerek van,

de azt már nehezen, amikor látom lefagyasztják húsunkat, jó pénzért árulják,

s amikor már elrothadt, mivel senkinek sem kell kidobják. Ezek után milyen

szívvel engedjem, hogy a gyerekek bámulják, és simogassák kicsinyeimet..

Az őz után a pacsirta következett, ő az énekesmadarak nevében szólalt fel.

- Pacsirta Gyurikának hívnak. Mi énekesmadarak szeretünk énekelni, dalunktól

minden erdőlakó felvidul. Nincs szebb muzsika, két szerelmes madár udvarlási

dalánál. S képzeljétek, egyre gyakrabban kell fura gépzenét hallgassunk,

olyan hangerővel ami enyhén szólva túlzás. Kijönnek az emberek szabad

napjaikban az erdőbe, és ahelyett, hogy csendben hallgatnák az erdő ezer

féle neszét, hangját, s ettől gyógyulnának, olyan zajt csapnak, borzasztó.

Hosszú csend követte a panaszáradatot. Érződött, az állatok tanácstalanok,

mivel lehetne rádöbbenteni az embert arra, hogy a testvéreit írtja, hiszen ő

is a természet gyermeke, mint minden. A kínos csendet a medve törte meg,

mindenki azt gondolta, na végre egy valaki közülünk, aki kiáll az ember

mellett. De tévedtek.

- Ti ismertek olyan állatot, aki ahol él, azt a helyet, az otthonát,

szétrombolja?

Kínos csend következett. Mindenki hallgatott, az állatok szerették az

embereket, nem akartak erre a kérdésre válaszolni, hiszen tudták minden

állat vigyáz az otthonára, csak az ember képes arra, felépít egy gyönyörű

várost, majd tíz év múlva tankokkal, fegyverekkel a porig rombolja.

Hullni kezdett a hó, lassan elindultak az állatok haza. Tudták lesz még

ilyen találkozás, hiszen ez a helyzet tarthatatlan, ezen sürgősen

változtatni kell. A kérdés csak az hogyan?