Fordítsuk visszájára a dolgokat!

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és  ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak  játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok!

Az egész világ..

"Elmélyülten húzta a vonalat a homokba. Én csak mosolyogtam rajta, hisz
olyan nevetségesnek tűnt, ahogy egy fiatalember erőlködik, hogy a vonal
mértanilag pontos legyen.
Talán körzőt is használt volna, ha nem mérföldekre vagyunk a civilizációtól.
Rajzoltak nekem már sok mindent gyerekkoromban, legtöbbször piros kis
szívet, de egy idilli családi képre is emlékszem, amit valamelyik kis
hódolómtól kaptam még évekkel ezelőtt.
De még senki sem akart nekem kört rajzolni a homokba az éjszaka közepén. De
Ő megtette.
- Tudod, sokat gondolkoztam, mit adhatnék neked a mai különleges napra -
szólalt meg miután befejezte a rajzolást.
- A születésnapom csak jövőhónapban lesz - ellenkeztem vele. Megfogta a
kezem és a kör közepébe állított.

- Mikor kisgyerek voltam, egy nap édesanyám lehozott a partra - folytatta. -
Fogócskáztunk, homokvárakat építettünk, miután kellőképpen elfáradtunk
leültünk a homokba. Váratlanul kezébe vett egy kavicsot, mellyel egy kört
rajzolt.

Felemelt és a kör közepébe ültetett. Majd azt mondta:

"Van egy világ a lelkemben, talán pont ilyen alakja van, melynek Te vagy a
közepén. "
Megöleltem.
Hosszú percekig csak álltunk egymásba fonódva, anélkül, hogy bármelyikünk is
megszólalt volna. Kapcsolatunk legszebb pillanatai voltak.

Azóta évek teltek el, a diák szerelem elmúlt. Az életem során nagyon sokszor
kaptam már szívet képeslapra, bögrére vagy épp ágyneműre nyomtatva. De csak
azon a nyári éjszakán, csak akkor egyszer, kaptam valakitől egy kört, melybe
egy egész világot zárt."

Az ajándék

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta a  lányt. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy
visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: 'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.'

Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

Az élet ajándék.
Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.

Pohár víz

A fura kis indiai emberke a kurzus első perceiben leült egy pohár vízzel a kezében és azt kérte, tippeljék meg a víz súlyát. Mondtak mindenféle számokat ötven grammtól kétszáz grammig, de nem nagyon jutottak dűlőre.

Ő azonban kifejtette a súlya teljesen relatív, hiszen attól függ hány percig tartjuk a kezünkben. Ha egy perc telik el még könnyű a pohár, ha tíz akkor már egyre nehezebbé válik, fél óra után pedig fájnak és remegnek a kezünk izmai, és alig várjuk hogy letehessük.

A vizet a mester a problémáinkhoz hasonlította, amelyeket hordozunk magunkkal és a súlyuk az évek során egyre nagyobbra nő stresszt és szomorúságot okozva ezzel.

A kis tanítás lényege tehát az: hogy minden dolgot, amely feszültséget okoz a lelkünkben el kell engedni, a múltban történt sérelmeket el kell felejteni, hiszen az évek során problémákat okozhatnak mind lelki, mind testi szinten.

A szűk ösvény

" Az Isten egyszer figyelmeztette az embereket, hogy jön majd egy földrengés, amely elnyel minden vizet. Az a víz pedig, amely a régi helyébe jön, megbolondítja majd őket.

Csak a próféta hallgatott Isten szavára. Óriási korsókban raktározott el vizet a barlangjában, hogy kitartson élete végéig.  A földrengés, ahogy Isten megmondta, elnyelt minden vizet, és új víz töltötte meg a patakok, tavak, és folyók medrét.

Eltelt néhány hónap, s a próféta lement hegyi barlangjából, hogy körülnézzen. Valóban, mindenki megőrült. Megtámadták a prófétát, és kiközösítették. Meg voltak győződve róla, hogy a próféta a bolond, és nem ők.

A próféta visszatért barlangjába, és nagyon örült a felhalmozott vízkészletének.

Hanem idővel egyre nehezebben viselte a magányosságát. Emberi társaságra vágyott, ezért újból leereszkedett a síkságra.  Az emberek azonban ismét kirekesztették, mert annyira különbözött tőlük.

A próféta akkor nagy elhatározásra szánta el magát. Megsemmisítette vízkészletét, ivott az új vízből, és csatlakozott őrült társaihoz.

Amikor az igazságot keresed, egyedül jársz. Az ösvény túl szűk ahhoz, hogy többen járjanak rajta.

De ki bírja ezt a magányosságot elviselni?"

(Anthony De Mello - A madár dala c. könyv)

A jószívű óriás

Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.
Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? - kérdezte tőle az óriás.
- A sas elragadta egyetlen fiókámat ! - zokogta a kismadár - Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást ?
Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhűzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.

- Az én erőm a szívemben lakozik. - mondta - Most megosztom veled ezt az erőt. Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.
- Köszönöm neked ! A te erőd most már az enyém is ! - csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. " Milyen furcsa ! " - gondolta - " Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb. "

Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt : az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek. Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél ... Az óriás - aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fúszál – az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét.
" A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz. " Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.
- Miért sírsz, kisleány ? - szólította meg.
" Nini, egy manócska ! "- csodálkozott a kisleány és abbahgyta a pityergést.

- Segíts rajtam ! Mindenki csak engem bánt ! Elfogyott az erőm ! Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.

- Hunyd be a szemed, és érintsd meg ! - mondta a kislánynak. Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.
- Köszönöm, manócska ! - suttogta halkan, és kinyitotta a szemét. De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt ...

"Ebben a fizikai testben csak egyszer létezünk. Éljünk a lehetőségekkel!"

A pillanat fontossága

Egy ember hirtelen meghalt... Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bõrönddel a kezében.
- Fiam itt az ideje mennünk kell...
Az ember megkérdezte:
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még..
- Sajnálom fiam! De most van itt az ideje, tovább kell mennedl..
- És mi van a bõröndben?
- Minden ami a Tiéd volt!
- Ami az enyém volt? A holmim, ruháim, pénzem?
- Sajnálom, fiam..., de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor az emlékeim?
- Sajnálom fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az idõhöz tartoztak.
- Akkor a tehetségem?
- Az sem a tied. A körülményekhez tartoztak.
- Akkor a barátaim...? A családom?
- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életedhez tartoztak.
- De a feleségem..., és a gyerekeim?
- Sajnálom fiam, de ezek sem a tieid. A szívedé voltak
- Akkor a testem?
- Az sem volt a tiéd soha! Az a poré...
- Akkor a lelkem?
- A lelked az enyém.
A kétségbeesett ember kitépte a bõröndöt Isten kezébõl és kinyitotta!...
Üres volt!
- Soha nem volt semmim?
- De igen fiam... Minden pillanat, amit megéltél csakis a tiéd volt!

Az élet pillanatokból áll. Pillanatokból amik csak a tieid. Örvendj nekik,ahogy csak tudsz!

És semmi azokból, amiket a magadénak hittél ne akadályozzon meg ebben!

Talán ezeket a gondolatokat meghallgatva kellene az életünk még hátralevõ részét békében, tisztességben leélni, hogy amikor Isten színe elé állunk, ne kelljen a fejünket szégyenkezve lehajtani Elõtte!!!